A méhek

2011. november 15. kedd, 12:44 mehesz Cikkek - Méhészet - alapok
Nyomtatás

A méhek (Apidae) családjával, a hártyásszárnyúak egyik legcsodálatosabb csoportjához tartozik. A méhek a darazsakhoz hasonlóan szintén ásódarázsszerű ősformákra vezethetők vissza, azonban őnekik már kezdettől fogva nagyobb mértékben adatott meg az, hogy szervezetükkel a virágos növényeket kiaknázzák. Valóságos virágdarazsakká lettek. Ügyesen kutatják fel a nektárt s azt nemcsak nyalogatják, élvezik, de a mellett azt szorgalmasan gyűjtögetik is, s azzal, valamint saját maguk készítette pépszerű anyaggal látják el fiataljaikat.

Sokféle kasztjaik a legtökéletesebb munkamegosztásban élnek egymással s ez példát szolgáltatott az ember állami berendezéseinek is, melyről Shakespeare azt mondja, hogy végcélja az engedelmesség:

Ekképp működnek a méhek,

E parányi lények is,

A természet törvényivel tanítván,

Mint tartson rendet egy népes királyság.

Van egy királyuk és különböző

Munkásaik, kiknek némelyike,

Mint hivatalnok, otthon felvigyáz

Más, mint kereskedő, künn ügyködik,

Más, mint vitéz, fullánkkal felfegyverezve

A nyári bársony bimbókon dülöng

S ragadmányát víg léptekkel viszi,

A fejedelem királyi sátorába,

Ki fönségében sürgve nézi, mint

Építik zsongva a kőművesek

Az arany tetőket, a polgári rendek

Mint gyúrják mézüket, s miként tolongnak

Nehéz terhükkel a keskeny kapun

Szegény napszámosok, míg a komoly

Tekintetű bíró, rideg zúgással,

Halvány hóhérnak adja által a

Röst, ásító herét–”

 

 

De a méhek társadalmát, dacára annak, hogy ennyi tanulságot rejteget, csak jóval később kezdték kutatni azok életmódjával kapcsolatban s ekkor tanulmányozták a méheknek a természet háztartásában vitt fontos szerepét is. 1793-ban jelent meg Christian Konrad Sprengelnek műve, „Das entdeckte Geheimnis der Natur im Bau und der Befruchtung der Blumen” címen s ebben nemcsak határozottan felismerte a méheknek és pöszőröknek fontos szerepét a keresztező beporzás alkalmával, hanem egyszerűen kifejtette, – természetesen teleologikus alapon – hogy a virág nektárja a rovarok számára teremtetett s megállapította, miszerint a természet nem akarja, hogy valamely virág saját porzójával termékenyüljön, hanem más virágéval, s éppen ezt közvetítik a méhek. Ámde mindehhez a virágnak sajátságos berendezésre van szüksége; kell, hogy a rovar testéhez alkalmazkodjon s ezt Sprengel több virágon, mint pl. a Pedicularis aspleniofolián meg is állapította. A virágok nemcsak illatukkal, de színükkel is csalogatják azokat, úgyhogy végeredményben a virágok csodás fejlettségüket, színüket, alakjukat az őket szorgalmasan látogató rovaroknak köszönhetik. Nem lehet itt feladatunk ezt az elméletet, amely ma már elavult, részletesen kifejteni, e helyett engedtessék meg nekünk inkább az, hogy a méhek a virágokhoz való alkalmazkodás következtében megváltozott szervezetének egynémely fontos vonására rámutassunk.

 

A mintegy 15.000 fajt számláló család jellemző bélyegét a hátsó lábfej (metatarsus) kiszélesedésében látjuk, de a torhoz szorosan odaízesülő, függő potroh és a bundájuk is éppúgy megkülönböztető bélyegül szolgálnak, noha vannak közöttük csupasz alakok is. A hátsó végtag gyűjtőkosarának alakulása olyan érdekes, hogy azzal részletesebben kell foglalkoznunk. Lassú, aktív alkalmazkodásnak eredménye, amelyben a lamarckizmus, a szervek használatának elve fényesen kifejezésre jut. A nőstényre jellemző. A lábszár és a tarsus-ízek vesznek alkotásában részt. Ezek egészen ellaposodtak. Az első tarsusíz, a metatarsus, a többitől már nagyságra nézve is eltér, de főleg abban, hogy kosáralakú bemélyedést alkot, míg a lábszáron a serték fésűsen rendeződnek. Az ilyen méhek lábszárukkal gyűjtik a virágport s azt belesodorják kosarukba, amely néha annyira megtelik, hogy a méh lába olyannak látszik, mintha rövid nadrágot viselne. Ezeket kosaras méheknek nevezzük szemben azokkal, amelyeknek lábszárán nincsen kosár, hanem e helyett a combnak megfelelő helyén hosszú, pamacsos szőrök fejlődnek ki, ezek, minthogy inkább combjukkal gyűjtenek, a gatyás méhek. S végül vannak olyan méhek is, melyek gyűjtőkészüléküket hasukon hordják. Ezeket kefehasú méheknek nevezzük.

 

A méhek csápjai térdesek, a hímen 13, a nőstényen 12 ízből összetettek. Nagy összetett szemükön kívül a méhek pontszemeket is viselnek. Szárnyaik jól fejlettek, feltűnő erezettel; többnyire egyöntetűek, de a szájszerveik alkatában olykor éles különbségekkel találkozunk. Mindazok a méhek, melyek megelégszenek azzal, hogy nem rejtett nektárú virágokat keressenek fel, rövid állkapcsokat viselnek, ellenben mindazon fajok, amelyek olyan virágokra törekszenek, amelyeknek nektárjuk a kehely mélyén van elrejtve, igen erős állkapcsokra s e mellett hosszú nyelvre is szert tettek, mely az alsó ajak belső karéjainak meghosszabbodásából jön létre. A legmagasabb rendű méhek nyelve oly hosszú, hogy azt az állat nyugalmi helyzetben a feje alá hajtva, összecsukva hordozza. Így azután az életmód és a testalkat között állandó párhuzamot látunk s ez feljogosít arra, hogy primitív és magasabb rendű méhekről beszéljünk, ez a megkülönböztetés azonban a méhek végtagjainak gyűjtőberendezéseiben is kifejezésre jut. Ha ugyanis a méheket ennek fejlettsége szerint osztályozzuk, akkor csakhamar kitűnik, hogy vannak méhek, amelyeken a gyűjtőkészüléknek nyomával sem találkozunk. Ezek tulajdonképpen még az ásó darazsak fokán vesztegelnek, de vannak élősködő méhek is, amelyek nélkülözik a méhek e jellemző sajátságát és ezért más méhekre bízzák ivadékaik felnevelését, közben belopódzva azoknak fészkeibe.

 

Mindezekkel a magányos (solitár) méhekkel egyenesen szembe, sőt azok fölé állítjuk a szociális méheket, amelyeknek csodálatos világával a következőkkel ismerkedünk meg.

 

forrás: mehek.site90.com

Módosítás dátuma: 2011. november 15. kedd, 13:10